Szépen lassan kezdek visszaesni a szomorú magyar valóságba. Sajnos tényleg az. Legalábbis én most nagyon úgy látom. Akaratlanul - vagy készakarva - mindent összehasonlítok, amivel a környezetemet biztos halálra idegesítem, de ez van. Nem kérdés, hogy kint sem tökéletes minden, és nincs kolbászból a kerítés - leginkább mert nincs kerítés. De napról-napra sokkol valami apróság, amit kimenetelem előtt nem vettem észre, most viszont durván arcul üt.
Például a drágaság. És most nem valakiről, hanem az árakról beszélek. Minden drága, a munkahelyemen az étterem, a közért, az illatszerbolt. Hihetetlenül és megmagyarázhatatlanul elszálltak az árak. Persze lehet, hogy ez nem változott, csak most ezt is máshogy nézem már, ahogy mindent.
A másik észrevételem talán nem ennyire általános, de nekem egyelőre sokkoló. Lepukkant emberekkel találkoztam a környéken ahol lakom, lepukkant a környék is. Persze tudtam, hogy nem a legjobb környezetben éldegéltem, de hogy ennyire le van minden és mindenki robbanva, az eddig nem tűnt fel. Az meg csak ront a helyzeten, hogy az emberekből is ez sugárzik, mindenki negatív és magába forduló, véletlenül sem mosolyog rám senki az utcán, sőt ha köszönök vagy véletlenül mosolyra húzom a szám, csak bambán néznek rám. Vajon jól van ez így?
Hab a tortán, csak totál más értelemben, mint amit eddig hangoztattam meg még cseresznyével is díszítettem, hogy az utcák koszosak és tele vannak kutyapiszokkal. Ez azért feltűnő, mert kint alap, hogy mindenki eltakarítja azonnal a kutyája után a művelet eredményét. Persze erre mindenhol zacskó és kuka és minden rendelkezésre áll, de a legtöbb kutyás saját zacskóval és folyékony kéztisztító cuccal felszerelkezve sétálgat. Persze a legtöbb helyen büntetik ha esetleg nem takarít el valaki, de a legtöbbjük anélkül is megcsinálná. Itthon ez nem így van, és még nem is a füvön, hanem a betonon sétálva kell kerülgetni a kihelyezett ajándékokat.
Gondolom pár embert sikerült máris magam ellen fordítanom a fenti kis leírásommal, de sajnos nagyon elégedetlen vagyok az itthoni helyzettel, vagyis inkább elszomorít mindez. Főleg az, hogy régen én is annyira szétpörögtem és stresszeltem magam a mindennapokban, hogy időm sem volt észrevenni hogy valami nincs jól, és eszembe sem jutott, hogy talán máshogy is lehetne. Ha másra nem volt jó - pedig igen :) - ez a fél éves kiruccanás, arra biztos, hogy másképp lássam a dolgokat és próbáljak változtatni a hozzáállásomon, a világlátásomon és a hétköznapjaimon.
Bár mindez így pár nap elteltével még nem túl látható, főleg mert még csak testben tértem vissza, de lélekben és gondolatban még állandóan odakint vagyok - hacsak nem ránt vissza pár pillanatra a valóság. Persze azért már próbálok hétköznapi dolgokat is végezni, sajnos ezt nem kerülhetem el. Például 3-4 nap után eljutottam odáig a hétvégén, hogy kipakoltam a bőröndömet. Mostam vagy 5 adagot, ami kicsit sem volt már olyan különleges program, mint még odakint. Semmi utcán álldigálás, szomszéddal cseverészés közben, hanem egyszerűen mosogépbe be a cucc, majd ki és teregetés. Jaja, a szárítógépet bénaságnak találtam még az elején, de most valahogy hiányzott. Napi 2-3 adagnál többet nem tudtam egy nap mosni, hacsak nem lógnak még a fülemen is fogasok, így két nap alatt sem végeztem a sok bőrönd tartalmának kimosásával. Főleg mert az úgy hiányolt szomszédaim pont kerti sütögetést rendeztek, így a frissen kimosott ruháimat gyorsan bevonszoltam a teraszról. Mire végeztek órák múlva, a nap persze már nem sütött oda, szóval köszi :) Ráadásul attól is el voltam szokva, hogy ezer gyerek rohangászik és ordibál odakint az udvaron, mert a kinti házban, ahol laktam érdekes módon egy gyerek sem lakott, nyugalom volt és csend. Pedig hogy hiányzott :)
Úgy is próbálok még ellenállni a visszaszürkülésnek, hogy rikító színekkel próbálom kiemelni az amúgy is feltűnő barnaságomat, ami sajnos vészesen kopik. Sőt, visszatértem a munkahelyemre is, de még túlzás lenne azt írnom, hogy dolgozni. Egyelőre még őszinte a mosolyom és csak mesélek és mesélek. Persze azért furcsa, hogy 8 órát el kell töltenem egy zárt helyen, utána meg nem kell azon agyalnom, hogy jobbra induljak vagy balra, hogy valami új helyet fedezzek fel. Egyelőre az estéim baráti körben zajlanak és csak mesélek, szóval ez még segít szinten tartani. Azért az már előfordult egyszer, hogy csak úgy ültem otthon és néztem a tv-t, amiből rájöttem, hogy kint ilyet nem nagyon csináltam és nem is hiányzott. Mivel nincs kocsim - hisz eladtam mielőtt elindultam - a közlekedésem is elég korlátozott. Nem akarom túlragozni, de a buszközlekedésben is vannak eltérések, példának annyi, hogy a buszvezető elég bamba arccal nézett rám, mikor ráköszöntem, de persze meg sem makkant.
Picit az időjárásról. Szép idő van, de reggelente megfagyok. Lassan szeretném bevállalni a bringával munkába (munkahelyre) járást, ha már kint nem nyergeltem fel egyszer sem, épp itt lesz az ideje, csak még várok picit, míg nem érzem azt, hogy nem fagy rám a ruha a hideg széltől. Persze talán csak nekem hideg ez még. A hazaérkezésem estéjén rögtön egy forró kád vízzel nyitottam, ahol nehéz volt elképzelni, hogy két napja még a langyos óceánban fürcsikéztem nagy vidáman.
A negatívkodásom javítása érdekében azt tervezem, hogy valamikor szét nézek picit a külvárosnál (ahol lakom) beljebb, hátha ott más a helyzet. Például a Budai Vár vagy a Váci utca remélem pozitívabbra billenti a mérleget. Szóval a következő bejegyzésem talán gyönyörű, Budapestet magasztaló fényképeket fog tartalmazni és talán kevesebb összehasonlítást és negatívkodást :)
Addig is kitartást a még kitartó olvasóknak, mert netem még mindig nem igazán van, ezért is a hosszabb kimaradás mostanában.
